Ma reggel zuhanyozás közben hugocskám törte rám az ajtót, azzal a felkiáltással, hogy meghalt Michael Jackson. Igazából halottról jót, vagy semmit, de pár gondolatom lenne a dologgal kapcsolatban. Valószínűleg egy vagy akár több generáció popszimbóluma volt, énekesi képességei vitathatatlanok. Testvérem elmondása alapján abba halt bele, hogy olyan gyógyszereket szedett, melyek nem voltak rá jó hatással, mikor is perbe fogták gyermekek megrontásának a vádjával. Ezzel kapcsolatban csak az alábbi kis történet jutott eszembe, melyet egyetemi pszihótanárom mesélt el. Az ő családjukban "örökletes" betegség a tüdőbaj, ráadásul kb. mindenki dohányzik náluk. Mikor nála is jelentkeztek a tünetek, elment az orvoshoz, hogy vizsgálja ki. Természetesen az orvos első megállapítás az volt, hogy dohányzik, naná, hogy tüdőbajos lesz. Pedig ez nem ilyne egyszerű. Az emberi szervezet megannyi szabályozó, beavatkozó szervből, idegközpontból és még ki tudja miből áll. Tehát egy bonyolult valami. Ennek a bonyolult valaminek a meghibásodását leszűkíteni egy olyan primitív, egyszerű tényre, mint a dohányzás, nem helyes. Persze valószínűleg ez volt a legfőbb ok, de ott van mellette a táplálkozás (likopenin, paradicsom, ugye kedves dohányos társaim), a mozgás, az életvitel, a stressz, meg még húszmillió véletlen faktor. Az egésszel csak arra akarok rávilágítani, hogy meglepődünk, hogy ilyen hirtelenséggel meghalt egy híresség, előzetes betegség nélkül, csak úgy hopp. Abba azért gondoljunk bele, hogy Michael feketének született, majd kb. átalakíttatta magát fehérré. Nem szeretnék belegondolni, hogy ez milyen hatással lehet az emberi szervezetre. A műtétek, az állandó megterhelés, meg még az orra is rohadt a sok plasztikától. Tehát a halál okának egy bizonyos gyógyszer szedését beállítani kb. olyan, mint a dohányzást megnevezni a tüdőbaj egyedüli okozójának.
Más. Ma Tata rokk city, Vízzenevirág fesztivál! Már előre félek, mert Ákiék fél 1kor játszanak éjjel, addig nem akarok nagyon betoszcsizni, bár valószínűleg ez elkerülhetetlen lesz. Viszek gépet is, minden pillanat megörökítésére. Holnap majd megírom mi volt, ha még élek:)
Megint más. Tegnap voltam fényképezni kedves ismerősöm, Adó és a Buktaband koncertjét. Tehetségkutató. Jók voltak a fiúk tényleg, én a csiszolatlan gyémánt kategóriába sorolnám őket. Fél éve vannak együtt, de látszik, hogy tehetségesek, csak még az összeszokás hibádzik, kicsit zeneileg, kicsit emberileg. Hajrá fiúk, én veletek vagyok! Az jutott még eszembe, hogy visszaemlékezvén mi milyenek voltunk fél évesen, hááááááát hmmmm gáz:) Ők jobbak, de tényleg. Néha meg én érzem magam kényelmetlenül, mert Adó annyit dícsér:) Pedig én nem tartom magunkat valami nagy wasistdas-nak. Áki mondjuk fasza, mert ő a dobok koronázatlan királya, de magunkat inkább a rutinnal rendelkező amatőrök közé sorolnám. Valószínűleg ez visz engem előre, hogy sosem érzem azt, hogy most ez tökéletes, most már megállhatok, én vagyok Temesi Berci utóda. Sok ember talán itt követi el a hibát, hogy hamis képet alakít ki magáról. Hozzáteszem, hogy nagyon nehéz reális képet alkotni magunkról. Szerintem ez bizonyos kurzusok lehallgatása nélkül kétszer annyi időbe telik, illetve nem is biztos, hogy sikerül.
Mára ennyi, csöcs meg pöcs, irány Vízzene és Tata, a vizek városa!
