Az ember életében időnként elérkezik egy bizonyos szituáció, amikr döntenie kell, hogy milyen irányba tereli az életét. Dönthetünk jól és dönthetünk kevésbé jól, igazából az idő igazolja a döntésünk helyességét. Azt hiszem én most egy ilyen elágazáshoz érkeztem. Van egy könnyebb út, amire ha rálépek, akkor valószínűleg még jó ideig félidegbeteg hülye leszek, de nem kell konfrontálódnom senkivel. És van egy nehezebb, ami nekem jobbnak tűnik, de nem egy ember véleményével szembe kell mennem rajta. Ráadásul olyan emberekével, akik sokat jelentenek számomra. Családtagok. 25 éves vagyok, ha most nem hozok nehéz döntéseket, akkor mikor? Vagy esetleg egész életemben bánni fogom, hogy akkor nem tettem meg. Tehát egy ilyen döntés előtt állok.
A BME-t valahogy be kell fejezzem. Annyi véres verejték és szenvedés, akarat és újrakezdés volt már ezzel kapcsolatban, hogy mindezt eldobni pazarlás lenne. Olyan pazarlás, amit nem engedhetek meg magamnak. De eldöntöttem, hogy csak és kizárólag addig kűzdök vele tovább, amíg nem kerget az őrületbe. Lassan amiatt leszek frusztrált, depressziós és letargikus, hogy olyasmit tanulok, ami egyátalán nem érdekel. Persze ez nem málenkij robot és lehetne a bányában is követ törni. Az ember mindig talál magának olyanokat, akik rosszabb helyzetben élik az életüket. Csak az olyan távolinak tűnik. Addig nem tudjuk beleélni magunkat, amíg nem vagyunk hasonló helyzetben. Az ember pedig mindig elégedetlen valamivel. Nem mindenki, de sokan. Nekik mondhatod azt, hogy örülj, hogy nincs rákod, nem fogják megérteni és ugyanúgy rágyújtanak a következő cigarettára. Mint ahogy én is. De ilyen vagyok. Szeretnék megváltozni, de ahhoz elhatározás, motiváció és akarat szükséges.
Először azon változtatok, amin biztosan tudok. Kis lépésekben. És remélem nem bukom bele. Sokan vannak, akik támogatnak, de ezt nekem egyedül kell véghezvinnem. 10 év múlva majd meglátom, hogy volt-e értelme. Remélem igen. Szeretném úgy érezni, hogy boldog vagyok. Nem kívánok semmi extrát, csak egy kis rendszert az életembe. Tudjam, hogy hétfőn elmegyek dolgozni, valami olyat, amihez értek és amit szivesen csinálok. Tudjam, hogy a hét többi napján körülbelül mivel kell foglalkoznom. Tudjam, hogy hétvégén ugyan lesz még egy kis ilyen-olyan házimunka, kertimunka, segítség ide-oda, de elég időt tölthetek majd el azokkal, akiket szeretek. Mosolyogni szeretnék rájuk és nem vicsorogni, mint most. És legyen valaki, akit szeretek olyannak amilyen, és ő is úgy szeret amilyen vagyok.
Sikerélményeket szeretnék. Sokat. Nem nagyokat, bőven elég nekem a kicsi is. Például ha egy kocsmában játszunk a 20-30 haverunknak, akkor ha a végén valamelyikük odajön és azt mondja, hogy jól érezte magát és látom, hogy őszinte; ha egy fotóm tetszik valakinek; ha egy lemezborítót én fényképezhetek. Ilyesmik. Sokkal többet érnek számomra, mint egy publikációs kötet bemutatása. Az is siker persze, de ezek nekem többet érnek. És soha nem fogok olyan opcionális! feladatokat elvállalni, amit nem érzek a magaménak valahol. Na azt hiszem, mára elég ennyi.
"i'm gonna change my life,
change my plans,
change my Vans,
even start to dance now..."
