elvislo

Írhatnám, hogy mekkora állatok voltunk, meg mennyire tosztunk be, de másról akarok írni. Két hete megismerkedtem valakivel, akivel nagyon jól éreztem magam. Ugyanannyit kaptam tőle, amennyit én tudok adni. Vele öröm volt minden egyes perc, minden egyes csók és ölelés. És tegnap este pár óra alatt az egész felépített kapcsolatunkat sikerült porrá zúznom, mert a haverokkal való bohóckodást többre tartottam, mint Őt. És most legbelül ordítok, hogy miért vagyok ilyen fasz! Miért kellett ennyit innom, amennyit 100 évben egyszer? Miért nem vigyáztam jobban, hogy legalább az elején ne állatkodjak? A testem tele van kék zöld foltokkal, de a lelkem és a szívem jobban fáj. Lehet, hogy megint elveszítek valakit, akit nagyon nem szeretnék, és csak magamat okolhatom miatta. Meg a kurva nagy pofámat, amikor általam viccesnek tartott megjegyzésekkel bombázom a népet, ami viszont valakinek fáj. Nem akarok többet vicces lenni, nem akarok többet állatkodni, csak azt akarom, hogy még átölelhessem azt a lányt. Igazából kisírnám magam valaki vállán, de ezzel sem tudom helyrehozni azt, amit elrontottam. Teljes mértékben meg tudom érteni, ha komolyabbra vágyik, ha valaki olyanra, aki nem ilyen nagyra nőtt gyerek, mint én. Csak azért imátkozom, hogy ezt a hibámat most jóvá tehessem! Hogy bebizonyíthassam, nem ilyen vagyok alapból. Lehet, hogy nem kapok még egy lehetőséget. Sajnos a felnőtt életben az embernek vállalnia kell a felelősséget a tetteiért. Én sem vagyok tökéletes, de megpróbálok változtatni magamon. Ha esetleg olvassa ezt a bejegyzést, akkor azzal zárnám le a végét, hogy amit tegnap mosogatásnál a konyhában mondtam, azt komolyan gondoltam.