Most értem haza. Az egész napom egy merő rohanás volt, ráadásul szarul is voltam, dolgozni sem akartam, majd amikor befáradtam a melóhelyre, akkor egy tonna fécesz landolt a nyakamban. De végül megoldottam, meg vezettem is.

Az este fénypontja a Deák Bill Gyula koncert volt a Sportarénában, ahová apukámmal mentem elkövetkezendő névnapunk alkalmából. Fáradt voltam, nyűgös, de a végén nagyon jól alakult minden. Előtte beültünk egy kricsmibe, ahol vöriborival és teával kúráltam magam, majd apukámmal folytattam beszélgetést az élet nagy dolgairól. Ritkán van ez így, amikor úgy beszélhetünk egymással, mint két barát. Jó volt na. Aztán csarnokba be, sör a kézbe, hely megtalál, koncert indul. Le a kalappal, de tényleg. Nem vagyok egy nagy blues fan, de ezen a koncerten is vigyorogtam sokat. Íme egy hiteles kőbányai proli, aki 60 évesen, 2 szívroham után letol egy monstre koncertet olyan hanggal, hogy csak pislogtam. Mellette olyan zenésztársak, mint Tátrai Tibusz, Póka Egon, Presser Pici. Egymást váltotta a színpadon 3 gitáros, 3 basszeros, 3 dobos, 2 szintis és 3 vokalista. Az egyik dobost még promóztam is a Belmodóval kb. 2 éve, de ez csak az én sztárokhoz való közelségemet jelzi:) Tehát szingli lányok, öhhhmmmm... ehhez tessék viszonyítani:D
A végén mindenki feljött, és egyszerre szólalt meg vagy 11 hangszer. A mélyek a szívemet ütötték, a szólóktól meg csak szimplán a bugyimba élveztem. Apukám meg mellettem úgy énekelt és tapsolt, mintha 16 éves lenne. Tudod, amikor megittál 2 sört, jó a kedved, és a zenétől vagy a toppon, nem a pálinkától. A másik, amit csak zárójelben tennék hozzá, hogy járunk a külföldi koncertekre, amit agyonreklámoz a média, és jó, de valahogy nem a miénk. Amit viszont ma láttam, az 100% magyar termék, amire egy kicsit büszkék lehetünk, hogy tényleg ebben mi is tudunk nagyok lenni.

Most megyek aludni és gyógyulni. Bill a király!